Anonim: Sport és (vagy) tanulás. A mindennapokban pedig lavírozunk...

"Sajnos nekem nincsenek jó tapasztalataim a tanulás és sport összeegyeztetésében, bár ha nagyon a dolog mögé nézünk, akkor a probléma gyökerét az oktatási rendszernél (sokat követelünk, de legalább semmit nem adunk: sem a felvételihez szükséges, sem az életben használható tudást) és a meggondolatlanul finanszírozott utánpótlás nevelésnél kellene keresni.
A két problémakör pedig erősíti egymást.

A gyerek tipikus "két tűz között" helyzetben él: pontosan tudja, hogy elég elcsúszni egy banánhéjon és oda az álma, azzal is tisztában van, hogy jó agya van, érdemes dolgoztatni. Az iskolában ugyanakkor senkit nem hat meg az, hogy heti öt edzés után a hétvégi hajnali ébredés, meccsezés, utazás - mindez gyakorlatilag az egész iskolaidőben - fizikálisan és mentálisan is komoly megterhelést jelent.

Gyerekként többet dolgoznak, mint egy felnőtt túlórákkal együtt. Nincs olyan porcikája, ami nem sajog, éjszaka csak forog az ágyban, mert sehogy sem jó.

A sportszervezetek, ahogyan a nyílt napokon az iskolák, nagyon kedvesek és ők maguk hangoztatják, hogy lejárt az ideje a buta sportolóknak. A valóság viszont az, hogy a gyerek állandó szekálásnak van kitéve, folyamatos a bűntudatkeltés, a cikizés, ha a tanulás szóba jön.

Edzésre egy lenyomott nyolc órás műszak után mennek a srácok esőben, szélben, fagyban vagy éppen forróságban és ezt örömmel teszik.

Aki szülőként próbálja mindkét oldalon finoman képviselni a gyereke érdekeit, az egyszerre lesz felelőtlen, idióta, szűk látókörű szülő a iskolában és a gyereke álmait semmibe vevő visszahúzó erő a sport oldaláról. A gyerek gyakorlatilag az iskolában és a sportpályán egyaránt szégyenkezni kényszerül.

A túlélést jelenleg az apró stiklik, az órán beszippantott tudás és egy megértő osztályfőnök biztosítja, de a későbbiekben ez már nem lesz elég. Ez és a magántanulói státusz arra lehet elég, hogy valahogy legyen egy gyenge érettségije, amivel aztán úgysem tud mit kezdeni. Ez nem gond, ha eljut odáig, hogy a sportból él és megél, utána még tud tanulni.
Baj akkor van, ha félúton akad el, mindegy mi miatt, de nem folytatja a sportot, ugyanakkor tanulásban már nem tudja behozni a lemaradást.

Nem hiszem, hogy a problémákat országos szinten meg lehetne oldani az iskola-sport vonalán.
Szerintem egy nagyon radikális szemléletváltásra lenne szükség rendszer-intézmény-egyén vonalon.
Engem legkevésbé sem érdekel, hogy egy orvos helyesen ír-e, felismeri-e a jambust, egy oknyomozó riporter fel tudja-e rajzolni a pentán összes izomer változatát vagy hogy egy hivatalnok tökéletes nyelvtannal beszéli-e a németet. Ugyanakkor a mai elvárás a továbbtanulásnál az, hogy a gyerek minden kötelező érettségi tárgyból kiváló vagy közel kiváló legyen (a pontszámok felét ez adja), a felvételi tantárgyakból pedig az iskolai anyagot jócskán meghaladó tudással rendelkezzen és lehetőleg produkáljon plusz pontokat is.

Egy gyereknél 14-15 éves kora környékén már körvonalazódik az orientáció, legkésőbb gimnázium második osztály végén pedig már a fakultáció választásánál el is dől, hogy milyen útra szeretne lépni. Ez a 10 év pontosan elegendő lenne arra, hogy a "közismereti tantárgyak" alapjait elsajátítsa.
A hangsúly az alapokon van! Ez egy lazább, de biztosabb alapokon nyugvó tudást, kevesebb óraszámot, kevesebb otthoni tanulást jelentene. 11. osztálytól pedig már csak olyan tárgyakat tanulna, ami számára fontos, mert érdekli és felvételizni szeretne belőle. Így fel lehetne készülni a továbbtanulásra, nem esnének ki a rendszerből azok, akiknek vannak gyenge pontjaik, de egy-egy területen tehetségesek. A versenyszerűen sportolókat pedig nem kellene lépcsőztetni heti 5-2=3 tesi órán. Igazából azokat sem, akik zongoraművésznek készülnek, de a karjuk kerülete egy csecsemőével "vetekszik" és soha az életben nem fognak felmászni a kötélen.
Persze, ehhez az egész felvételi, érettségi rendszert át kellene alakítani.

Azt még hozzátenném, hogy vannak egészen kiváló képességű gyerekek, akiknek az élsport mellett sem okoz gondot extrát teljesíteni az iskolában, de azért ők nincsenek sokan. A másik pedig az, hogy a jegy orientált oktatási rendszer közel sem igazságos, hiszen iskolánként, sőt iskolán belül tanáronként is óriási különbségek vannak az elvárásokban és az értékelésben.

A történet másik oldala a szakképzés, hiszen nem mindenki gondolkodik diplomában. A mai szakképzés a végét járja: olyan diákok kerülnek a rendszerbe tömegesen, akikből a képesség és a hajlandóság egyaránt hiányzik, de a tankötelezettség miatt muszáj őket fogadni. Ezekben az iskolákban az a néhány gyerek is valós tudás nélkül marad, aki egyébként alkalmas lenne a szakma elsajátítására. Mindennapos a tettleges és szóbeli agresszió, a fásult tanár túlélésre játszik, örül, ha nem gyújtanak rá egy cigire órán, nem tudja túlkiabálni az osztályt, feladja, büntetni próbál.
Tovább rontja a helyzetet, hogy a gyakorlati képzésük nem megoldott, alig van mester, aki hajlandó ezeket a gyerekeket vállalni. Emiatt minden szülő arra ösztönzi a gyereket - én is -, hogy lehetőleg kerülje el ezt a közeget. Ez az én ideám (természetesen lehet vele vitatkozni), de nem számolok azzal, hogy ennek akár csak egy töredéke is valósággá válna.

A mindennapokban pedig lavírozunk..."