Anonim. Történet a szülői viselkedésről.

"Megosztanám a történetünket.

Évekig fociztam és a fiam is 5 évesen kezdett focizni.

Az egyesület, ahová elvittem, jónak tűnt,egy nagyon elszánt edzővel. Nekem tetszett, hogy mindig nyerni akart.

A fiam mindig a jobbak között volt,nem érdekelt a többi gyerek.

A meccseken és néha az edzéseken is bekiabáltam a pálya széléről. A gyereknek ez nem esett jól, de én csak annyit akartam, hogy küzdjön,jól játsszon és nyerjen. Az edző partner volt. Teher alatt nő a pálma.

A fiam egyre többet sírt a mérkőzések után és már közben is.
Ekkor jött a képbe a feleségem,aki addig unszolt,amíg egyesületet váltottunk. Én is éreztem ez nem a megfelelő út.

U10-ben új klubhoz, új edzőhöz kerültünk, aki dicsérte, motiválta,nem csak a hibákat látta,mint én.
Az első találkozásnál azt mondta legyünk türelmesek, akkor ezt nem értettem.

Eljutott a gyerek arra a szintre,hogy már nem csinált semmit a pályán,csak engem keresett a szemével.

Történt egy focitornán,hogy újból nem csinált semmit. Két meccs között elmondtam a véleményem. Az edző ezt látta és utána ő is beszélt a gyerekkel.Ezek után jól játszott, de nem védekezett. Az edző biztatta,mire végre elindult, de a labda megpattant rajta és a csapata gólt kapott. Az edző mégis megdicsérte, hogy végre védekezett. A fiam kinézett rám,valószínűleg látta az arcomat és sírva leszaladt a pályáról.
Ez a pillanat még mindig előttem van, még most is rossz érzés erre emlékezni.

A fiam edzője ekkor ült le velem először komolyan beszélni,majd közös megállapodás után fél évig távol maradtam az edzésekről, meccsekről.

Persze a gyereknek jól ment és bántott, hogy ennek én nem lehetek részese.
Az első meccsén, amit láttam,gólt lőtt és nagyon boldog volt.

Az edzőnek megköszöntem a végén.
Ő azt mondta megint, legyek türelmes.Már értettem.

Azóta befogom a számat,a fiam pedig a felnőtt futball küszöbén áll profi szerződéssel.

Rossz bele gondolni majdnem én vettem el tőle a lehetőséget."