Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó
Bejelentkezés
Utánpótlás Sportolók Szülei

Anonim: Egy szülő gondolatai...

Utánpótlás Sportolók Szülei · 1 hónapja
Egy szülő gondolatai a hazai labdarúgó utánpótlás képzésről

I.                    Sportoló-szülő-egyesület. Érdekközösség vagy -ellentét?
A cél nyilvánvalóan közös: elősegíteni a sportoló optimális fejlődését, hogy elérje céljait... Szükségszerű a felek harmonikus együttműködése, stb. stb. Tehát ami jó a sportolónak (ergo a szülőnek) az jó az egyesületnek is. Vagy netán létezhetnek itt-ott, és akár csak rövid távon érdekellentétek is? Gyakran úgy tűnik, hogy igen.
Nyilván nem szabad hamis illúziókat kergetni, és igazából az akadémiák sem rejtik véka alá, hogy nem jótékonysági intézményként, non-profit alapon működnek, hanem valamikor mégiscsak le akarják aratni munkájuk babérjait, azért dolgoznak, hogy az évekig nevelt játékosaikat egyszer majd értékesítsék, a hasznot zsebre vághassák (ad abszurdum visszaforgassák pl. az utánpótlás nevelésbe), a szenzációs hírt pedig a szélrózsa minden irányába szétkürtölhessék. Tökéletesen logikus és elfogadható, még ha egyes szülőkben rossz érzést is vált ki, amikor kiskorú gyermekükre a piacon értékesíthető áruként tekint akár a nevelőegyesület, akár a szintén haszonszerzés reményében, de egyben segítő szándékkal fellépő ügynök vagy játékosmenedzser.

II.                  Kommunikáció és kapcsolattartás
Van, ahol teljesen magától értetődő, hogy a felek időről időre megosztják egymással tapasztalataikat és átadják a zökkenőmentes munkavégzéshez és a sportoló fejlődéséhez szükséges legfontosabb információkat. De van olyan akadémia, ahol a legelemibb információkat is alig lehet kihúzni a stáb tagjaiból. Az ilyen akadémiákon pallérozódó gyermekek szülei nem értik, miért nincs legalább fél- (ne adj isten negyed-) évente valami féle (automatikus) visszacsatolás a szülők felé a gyermek/sportoló fejlődéséről? Például olyasmiről, hogy
·         fizikális, mentális, taktikai felkészültség és ezek fejlődésének üteme, (horribile dictu) mérhető (!), vagy nem számszerűsíthető csupán „szakértő szemmel látható” paraméterek, a sportolóban rejlő potenciál, jövőkép, egyénileg is fejlesztendő készségek, stb.
A gyakorlatban inkább az látható, hogy az egyesület a lehető legkevesebb információt adja a szülőknek és azt is a lehető legkésőbb, hogy azok még véletlenül se tudjanak bármit előre tervezni (legyen az nyaralás, hétvégi program, vagy bármi más), vagy akármire is időben felkészülni, netán reagálni. Ilyenkor talán jogosan teszi fel magának a kérdést a szülő, hogy
·         Az értekezleteken az egyesületek/akadémiák által oly gyakran emlegetett háromszög (sportoló-egyesület-szülő) harmonikus együttműködésének nem lenne minimális feltétele az információk őszinte és megfelelő időben (és persze mennyiségben) történő megosztása egymással, nem pedig azok lehető legmagasabb fokú visszatartása, amit a gyakorlatban tapasztalnak?
Automatikus visszacsatolás hiányában a szülő és gyermeke folyamatos bizonytalanságban van tartva, nem kapnak visszajelzést arról, hogy a sportoló fejlesztésére „felkent” szakemberek megítélése szerint hol tartanak a fejlődés hosszú és rögös útján. Ez termékeny táptalaja mindazoknak a találgatásoknak, sugdolózásnak és a természetükből eredően gyakran elfogult szülők által kreált legkülönbözőbb összeesküvés-elméleteknek, amelyek kifejezetten rombolják a közösség morálját és talán annál is inkább a nevelő egyesületek/akadémiák jó hírnevét.
·         Ki ne hallott volna még a „gazdag szülő gyermekének betonbiztos kezdő pozíciójáról” vagy „az edző gyermekének a sztárolásáról”, legyen ezeknek akármekkora valóság alapjuk 1 és 99% között?
·         Elképzelhető, hogy az egyesületeknél dolgozó szakemberek sok évtizedes tapasztalata azt mondatja velük, hogy még mindig jobb a szülőket és a sportolókat információ éhségben és ez által bizonytalanságban tartani, és ezzel vállalni a fent leírt kellemetlen következményeket is, mint…
o   Csak sehogy sem tudok rájönni, mi lehet a mondat befejező része, vagyis az előbbiekben leírtaknál is nagyobb és mindenképpen elkerülendő kockázat vagy kellemetlenség?


III.                Felzárkóztatás, avagy szakmaiság és pedagógia vs. józan paraszti ész és logika
Ha egy sportoló a vele dolgozó edző(k) megítélése szerint egy (vagy több) készség tekintetében el van maradva a többiektől, akkor létezik egyéni programterv a hiányosságok „lefaragása”?
·         Ha van testre szabott, egyéni fejlesztés, akkor annak mibenléte hétpecsétes szakmai titok?
o   A szülő nem kaphat (automatikusan) visszajelzést arról, hogy gyermeke egyes hiányosságainak orvoslása mikor, hol és hogyan, illetve milyen eredménnyel zajlik?
o   Ha nem látni a fejlődést, vagyis a felzárkóztató program eredményét, vajon mi lehet ennek az oka?
§  Lehetséges, hogy megfelelő volt az edzői „diagnózis” és a javasolt „gyógymód”, de a sportoló nem kellően motivált vagy együttműködő?
§  Vagy eleve nem volt jó a szakértő „diagnózisa”, így hiába dolgozik serényen a sportoló, esélye sincs az előre lépésre?
§  Vagy netán jó volt a diagnózis, csak a javasolt „kúra” nem vált be?
·         Már a puszta felvetés miatt is elhatárolódom saját magamtól, de ha valamelyik szakmai műhelyben esetleg valamilyen rejtélyes okból kifolyólag nincs is semmi féle egyéni fejlesztés, akkor ugyan miért nincs?
o   És ahol nincs egyéni fejlesztés, ott mitől remélik a szakemberek a sportoló felzárkóztatását és megfelelő fejlődését?
·         Létezik olyan edzői, pedagógiai vagy pszichológiai tankönyv, amiben az olvasható, hogy ha egy sportoló egyik legfőbb hátránya társaihoz képest az önbizalom-, és kellő bátorság, illetve a kezdeményezőkészség és kockázatvállalás hiánya, akkor eme hiányzó önbizalom megerősítésének legjobb módja az, ha hónapokon keresztül, lehetőleg hétről-hétre, újra és újra kihagyják a sportolót a csapatból, és nem adnak neki lehetőséget sem a fejlődésre sem a bizonyításra, mert ettől szilárdul a jelleme, erősödik a játékos önmagába vetett hite?
·         Ha ez a sportoló (sok más társával ellentétben) a szakmai stáb minden utasítását (edzés, táplálkozás, pihenés…) fegyelmezetten betartja, odaadóan, szorgalmasan és alázattal dolgozik, netán még tanulás terén is kimagaslóan teljesít, annál inkább indokolt a sportoló tartós megaláztatása?
·         Igencsak elfogadhatónak tűnik, sőt, üdvözlendő, ha egy edző azt hangoztatja, hogy a csapatban senkinek sincs „bérelt helye”, és a mindenkori játéklehetőségért és csapatba kerülésért az edzéseken kell keményen megdolgozni napról-napra és hétről-hétre.
·         De vajon mit érezhet és gondolhat az a sportoló (főleg, ha kiszolgáltatott gyerekről van szó), aki mindent belead, tartósan a legjobbak között teljesít az edzéseken, s ennek ellenére kerethirdetéskor újra és újra hoppon marad, miközben azt látja, hogy a flegmák, hanyagok és „húdelazák” közül egyesek minden körülmények között és kirobbanthatatlanul ott vannak minden héten a kezdő csapatban? Sőt, még akkor is pályán maradnak, amikor feltűnően gyenge teljesítményt nyújtanak egy mérkőzésen. Vajon ez megerősíti a sokéig mellőzött játékos hitét, hogy érdemes továbbra is keményen dolgoznia, mert a jól megérdemelt jutalom nem marad el?
·         Létezik olyan szakmai elmélet, amely szerint sokkal több játéklehetőséget kell biztosítani azon sportolók számára, akik már amúgy is társaik előtt tartanak fejlődésben, és egészen minimális lehetőséget is elegendő biztosítani azoknak, akik aktuálisan még elmaradnak társaik fejlettségi szintjétől, mert a nagyon csekély lehetőség hatására a „hátul kullogók” hamarabb utolérhetik „élen járó”, és önbizalomtól amúgy is kicsattanó riválisaikat?
·         Nem lehetséges véletlenül, hogy éppen fordítva lenne logikus, és az utánpótlás képzés során éppen azon sportolóknak kellene valamivel több lehetőséget biztosítani a játékra és a fejlődésre, tapasztalat gyűjtésre, akiknek van lefaragni való elmaradásuk az élen járókkal szemben?
·         Feltételezem, nem lehet hivatkozási alap a „gyengébbek” mellőzésére az eredménykényszer sem, hiszen annak létezését minden létező fórumon a lehető legnagyobb igyekezettel igyekeznek cáfolni az UP képző műhelyek.
·         Nem lehetséges, hogy pedagógiai (és pszichológiai) szempontból még az aktuálisan élen járókra is jótékony hatással lenne, ha a nagyobb rotációnak köszönhetően nem érezhetnék magukat bebetonozva a mindenkori kezdő csapatba, és emiatt motivációjuk és szorgalmuk folyamatosan magas szinten lenne tartva?
·         Nem lehetséges, hogy amennyiben a „lemaradók” picivel több lehetőséget kapnának, az edzők két legyet ütnének egy csapásra, hiszen a „gyengébbek” megkapnák az esélyt a fejlődésre és hátrányuk ledolgozására, míg az aktuálisan jobban teljesítő sportolók motivációját és szorgalmát is tartósan magasabb szinten tudnák tartani? Win-win!
·         A valóságban tapasztalt gyakorlat éppen ennek az ellenkezőjét mutatja, így a lemaradók végképp leszakadnak, míg az aktuálisan élen járók elkényelmesednek, motivációjuk csökken… Nem éppen „win-win”.


IV.                Eredmény és eredményesség, avagy szlogenek vs. valóság (ködösítés, parasztvakítás)
Szülői értekezletek egyik visszatérő mantrája, hogy az UP képzésben a bajnoki szereplés, illetve a mérkőzéseken elért számszerű eredmény csak másodlagos, nem a csapat eredményes szereplése, hanem az egyéni készségek optimális fejlesztése az, ami igazán fontos. Minden sportolóból kihozni a lehető legtöbbet. Igazán megnyugtató és egyben örömteli, hogy elméletben már ennyire topon vagyunk, annál sajnálatosabb, hogy a valóságban rendre a szépen hangzó szlogenek gyökeres ellenkezője tapasztalható a pályán és a pálya szélén.
A „nem fontos az eredmény és a bajnoki helyezés…” kezdetű mondat szinte minden szülői értekezleten úgy folytatódik, hogy „…de azért valahol mégiscsak a mi munkánkat dicséri és büszkék is vagyunk arra, hogy…” és ekkor perceken keresztül láthatjuk a falra kivetítve a különböző korosztályokban elért bajnoki helyezéseket… Majd elhangzik valami olyasmi, hogy „azért valamennyire természetesen mégiscsak fontos a siker és a jó bajnoki szereplés, már csak a gyerekek önbizalma miatt is”. Sőt, tulajdonképpen kifejezetten fontos a minél több győzelem, siker, tehát az eredményes szereplés.
De nemcsak a szülői értekezleteken, hanem a bajnoki mérkőzéseken is nagyon úgy tűnhet az egyszeri megfigyelőnek, hogy a csapatnak mégiscsak fontos lenne megnyerni az adott mérkőzést. Nincs is ezzel baj, hiszen minden sportban fontos a győzelem, a motivált sportoló eleve azért lép pályára, hogy nyerjen, különben minek is ment volna oda? Ennek megfelelően a nagy darab, izmos (akcelerált) játékosok mellett alig látunk a pályán 1-2 kisebb termetű gyereket. Utóbbiak egyébként jóval kisebb számban ugyan, de szintén ott vannak a keretben, csak jellemzően valahol a kispad környékén toporognak, vagy valamelyik kapu mögött melegítenek megkülönböztető mezükben az áhított bevetésre várva. Mellesleg sok szülő is hajlamos túlbecsülni a győzelem fontosságát, már csak azért is hogy nekik és büszkeségeiknek pozitív élményben lehessen részük, jókedvűen és nevetgélve ülhessenek be az autójukba, amikor meccs után hazaindulnak, mert zsebben az újabb nagyon fontos 3 pont. Meg hát azért egy Facebook posztban is jobban tud mutatni az a bajnoki tabella, ahol a gyerek csapata a top 3-ban van…
Az edzőmérkőzések pedig úgyis pont arra valók, hogy ott majd több lehetőséghez jussanak azok, akik a fontos bajnokin végül nem nagyon jutottak szerephez. Még a legelvetemültebb edzőnek sem lehet az a célja, hogy szándékosan tovább növelje a szerinte amúgy is eleve gyengében teljesítők lemaradását, hanem éppen ellenkezőleg, nyilván remek lehetőségnek tekinti az edzőmérkőzést a „gyengébbek” felzárkóztatására!
·         De akkor vajon mivel magyarázható az, ha a fontos „tétmérkőzéseken” mellőzött játékosok (12-15 éves gyerekekről beszélünk…!!!) a felkészülési mérkőzéseken is alig-alig kapnak néhány percet arra, hogy az edzéseken kívül a pályán is megmutathassák tudásukat, vagy legalább is játékrutint szerezzenek, ami szintén igencsak egyik fontos összetevője a fejlődésnek?! Állítólag.


V.                  Szerénység, szorgalom, alázat
Minden sportolótól elvárható, hogy szorgalmasan, alázattal és szerényen dolgozzon. E három jellemző kevésbé figyelhető meg az akadémiák esetében. A sikereiket nagy dobra verik, a kudarcaikról nem beszélnek. Azzal természetesen egyik akadémia sem fog a nyilvánosság elé állni, hogy az évek során hány olyan sportolónak engedte el a kezét, akikben korábban maguk is a jövő nagy reménységét látták. Pláne nem fogják reklámozni, hogy hány sportoló lelkét nyomorították meg a nem feltétlenül mindig korrekt és gyermekközpontú nevelési módszereiknek köszönhetően. Nem fogják felsorolni azoknak a nevét, akiknek végérvényesen megölték az álmaikat, és akik nemcsak eligazoltak más egyesületbe, hanem a tartós sikertelenség és a mélységes csalódottságuk okán végleg be is fejezték az általuk korábban annyira imádott sport gyakorlását. Nem. Ezekről nyilvánvalóan nem fognak beszélni. De ha 10 évente egy játékosukat megveszi egy Európai mércével is jegyzett, jó nevű klub, akkor beindul a kommunikációs gépezet, mindenütt címlapon harsogják a világba munkájuk eredményességét és sikerét.
Sokak számára egyébként valószínűleg rokonszenvesebb lenne, ha a „sztárigazolás” hírében fürdőző átadó egyesület ilyenkor nem feledkezne el megemlíteni mindazokat az utánpótlás műhelyeket, ahol az általuk értékesített játékos korábban megfordult, különösen akkor, ha náluk csupán az utolsó 1-2 évben pallérozódott. De miként az emberek, úgy az akadémiák könnyen felejtenek…

VI.                Külföld?
Egyes akadémiák vezetői szinte mindent elkövetnek annak érdekében, hogy a náluk sportolók ne kerüljenek az anyagiakban is bővelkedő nagy, neves külföldi egyesületek és azok megfigyelői (scoutok) látókörébe, mert még a végén el találják csábítani a legtehetségesebb gyerekeket. A szülők nehezen értik meg, hogy miért fáj a hazai nevelő egyesületnek, ha neveltjüket „elviszi” egy külföldi sztárklub, hiszen az ilyenek gond nélkül ki szokták fizetni azt, ami ilyenkor jár, ráadásul az átadó egyesület is büszkélkedhet vele, hogy milyen eredményes a képzésük, amivel még több tehetséget tudnak magukhoz vonzani. Van olyan egyesület, ahol büszkék, ha egy játékosukat próbajátékra hívják külföldre. Máshol viszont megpróbálják lebeszélni a szülőket, hogy gyermeküket kiengedjék – persze szigorúan arra hivatkozva, hogy megóvják gyermeküket a lehetséges csalódástól. Nahát, milyen aranyosak! Ha a renitens szülő és lázadó gyermeke az egyesület féltő intelmei ellenére mégis vállalja a külföldi megmérettetést, akkor minimum néhány hét „padozás” lesz a sportoló jussa, de az is megeshet, hogy végérvényesen háttérbe szorítják és lemondanak róla, hiszen minek is olyan játékossal foglalkozni, aki már bizonyította, hogy előbb-utóbb úgyis el akar menni tőlünk, és nem hajlandó hűségesküt tenni a klub elöljárói előtt?!
Vannak szakemberek és egyesületek, akik azt vallják, mindenképpen végig kell járni a „hazai utat”, U10, U16, U19 majd NBIII, NBI, és csak akkor szabad/érdemes valamelyik top bajnokságba eligazolni, ha már „lehúzott” itthon legalább 2-3 évet a felnőtt fociban és letette névjegyét a mennyei bajnokságban. Más szakemberek pont az ellenkezőjét nyilatkozzák, és azt sulykolják, hogy csak azoknak van reális esélyük magyar labdarúgóként európai mércével is értelmezhető nemzetközi karriert befutniuk, akik az utánpótlás nevelés lehető legkorábbi szakaszában, azaz minél fiatalabban (legkésőbb 16 évesen) külföldre kerülnek. Persze csakis a legjobb műhelyekre (Belgium, Hollandia, Németország, Portugália, Anglia…), ahol az utánpótlás szakma tonnaszám ontja magából a játékosokat az európai topligák csapataiba. A nem csekély hazai és nemzetközi tapasztalattal rendelkező Dárdai Pál pl. többször is utalt ilyesmire, legutóbb itt:
https://www.delmagyar.hu/sport/dardai_pal_egy_magyar_jatekosnak_tizenhat_evesen_kulfoldre_kell_mennie_-_interju/2553490/

Természetesen nincs két egyforma életút, nincs két egyforma játékossors. Így még az is lehetséges, hogy a látszólag tökéletes ellentmondásban lévők mindegyikének jelentős mértékben igaza van, mert valakinél az előbbi, más játékosok esetében az utóbbi út „működik”. Túl sok tényezőn múlik a siker, ahhoz, hogy egyértelműen egyik vagy másik álláspont mellett tehessük le a garast. A hazai szakembereknek minden esetre nem volna szabad túlságosan meglepődniük azon, ha a labdarúgásban és pláne a sportolók menedzselésében járatlan szülők kikerekedett szemekkel hallgatják, amikor a jó magyar szakember azt mondja nekik, hogy jobban teszik, ha nem engedik külföldre csemetéjüket, mert ott úgyis csak „el fogják rontani”, és különben is nagyon nehéz ám a beilleszkedés egy idegen környezetben, nem lesz az jó a gyereknek, stb. stb. Ez a „Spanyolországban, Angliában, Németországban… úgyis csak el fogják rontani” különösen furcsán hangzik egy olyan országban, ahol az elmúlt 3-4 évtizedben nem igazán sikerült ragyogóan fényesre csiszolni a labdarúgó utánpótlás-nevelés renoméját. Sem.

Megjegyzést csak bejelentkezett blogolok tagok írhatnak!
Jeletkezz be a blogodban, vagy készíts te is egy blogot a blogolok.hu-n!
Utánpótlás Sportolók Szülei
A blogra,az "USSz" csoportban megjelent írások és történetek kerülnek ki,a szerzők engedélyével,akár név nélkül is. A név nélküli írások,a gyerekek és szülők védelme érdekében,már a csoportban is anonim jelentek meg.